Komárom, 1895. január 8. - Budapest, 1949. február 6.Úgy indult, mint a Nyugat második nemzedékének egyik legtehetségesebb költ?je: lelkesedett Adyért, hatott rá Baudelaire, Babits és Tóth Árpád, versei gondos formam?vészettel csiszolt, elegánsan dekadens, de a harcos politikai kiállástól sem idegen, m?vészked?en m?vészi írások voltak. És lett bel?le a Horthy-korszak legbátrabb, legtörhetetlenebb ellenzéki publicistája, aki emelt f?vel állt újra meg újra bírái elé, vádló volt a vádlottak padján is. Megismerte az embertelen korszak minden megalázását és testi szenvedését, harcolván egy ügyért, amelynek ? tudta a legjobban a reménytelenségét. Múlt századi vagy század eleji radikális polgár akart lenni abban a korban, amikor a fasizmussal szemben már csak a szocializmusban lehetett reménykedni. Küzdött egy már túlhaladott polgáreszményért, és közben mint regényíró mindenki másnál nyomasztóbban ábrázolta a polgári élet kiúttalanságát. Polgár volt, akit gy?lölt a fasizmus, és a szocialisták József Attilától Bálint Györgyig lelkesedtek érte, ha nem is értettek egyet vele. Olyan Don Quijotéja volt a lehanyatló polgárságnak, mint hajdan az igazi Don Quijote a feudális eszményeknek.
A nagy irodalmi és iskolai múltú Komáromból indult. Magyar-latin szakos tanárnak készült. A századel? polgári radikálisaiért lelkesedett. Azután jött az els? világháború, elvitték a t?zvonalba, súlyos sebesülése után mint végérvényesen beteg embert szerelték le. Csoda, hogy ötvennégy évig el tudott élni, holott világéletében éjszakai munkával, napi nyolcvan-száz cigarettával, felettébb sok féldeci konyakkal, szerkeszt?ségi izgalmakkal, politikai harcokkal rövidítette az életét, a történelem pedig börtönökkel, munkaszolgálattal, német haláltáborral siettette a halálát.
Az els? világháborúból visszatér? Zsolt már az irodalmi körökben elismert költ? volt, amikor Nagyváradra került újságírónak. Ez a Nagyvárad mindenki számára ösztönz? volt. Zsolt Béláról ott derült ki, hogy publicistának is, szerkeszt?nek is nagyon jó. A forradalmak után, 1920-ban került fel Budapestre, ahol a huszonöt éves fiatalember azonnal fontossá és tiszteltté válik. Mint költ?t a kezdetek kezdetén elismerte Ady és Babits is, most Bródy Sándor fedezi fel benne a publicistát. Kétségtelen, hogy hamar kialakuló harcos publicisztikájára ugyanúgy hatott Bródy, mint Adyéra vagy Móricz Zsigmondéra. De Zsolt politikai írásaiban van egy új hang is: a kiábrándult fanyarság. Huszonöt éves korára úgy érzi, hogy eszméi összeomlottak, az a haza, amelyet Horthyék formálnak, nem megfelel? haza az emberségesen érz?, értelmes embereknek. Zsolt Béla ama ritka polgári publicisták közé tartozott, akiket nem csábított el Bethlen konszolidációja sem. Bethlennek a szocialisták közül is csak a baloldaliak voltak igazi ellenzékei, a polgárok közül alig-alig valaki, de elejét?l végig és a leghangosabb szóval, s a hangossághoz ragyogó stílussal: Zsolt Béla. Így azután fekete bárány volt a hatalom szemében. De a polgári olvasók izgatottan várták az újabb Zsolt-vezércikkeket.
A Horthy-korszaknak a módszerei közé tartozott a magyar polgárság megosztása zsidókra és keresztényekre. A valóság az volt, hogy a hajdani nemesi-jobbágyi Magyarországon alig volt polgárság, és amikor a történelmi szükségszer?ség fejleszteni kezdte a hazai polgárságot, ezek nagyobb részben olyanok voltak, akik az el?bbi századokban nem számítottak magyaroknak: németek, szlávok, zsidók. Ezek egy-két nemzedék alatt a magyar nemzettudatnak, s?t legtöbb esetben a türelmetlen nacionalizmusnak képvisel?ivé váltak. Nos, Horthyék egyszerre csak magyarnak ismerték el a német és szláv eredet? polgárt, de kizárták a zsidó eredet? polgárt. A zsidó polgárság különböz? rétegei még csak nem is értették - mert nem is volt érthet? -, hogy ?k miért kevésbé magyarok, mint a svábok vagy bunyevácok. A keresztény polgárok nagy része pedig kapott az alkalmon, és szembefordult a zsidó konkurenciával, nem véve észre, hogy a polgári testvérharc végképp aláássa a polgári létet. S minthogy féltek a történelem szocialista megoldásától, nem is kevesen közülük tehetetlen el?készít?i, eszközei, kiszolgálói lettek a fasizmusnak. Ámde ebben a helyzetben a zsidó polgárság sem a polgári hagyományokat folytatta, hanem igyekezett beleilleszkedni a Horthy-rendbe, amíg lehetett. Végül is rájuk zuhant a történelmi tragédia, és kipusztultak: a mintegy milliós lélekszámú magyar zsidóságból elenyész? tízezrek úszták meg élve a fasizmus ?rjöngését, vagyis történetük befejez?dött, maradékuk egy-két nemzedék alatt nyomtalanul szívódik fel a társadalomba, legföljebb annyi emléket hagyva, hogy a magyar polgári felemelkedés idején jelentékeny szerepük volt a magyar irodalomban és tudományban.
Nos, ennek a halálra ítélt magyar zsidó polgárságnak az írója volt Zsolt Béla. Mint publicista a nagy, közös polgári eszményeket képviselte. Regényeiben azonban arról a világról vallott, ahonnét maga is származott. Sok regényt írt, jó néhány közülük elnagyolt, több bennük a publicisztikus vagy moralizáló elem, mint az igazi epika, ámbár mindegyikben akadnak kit?n? fejezetek. Van azonban néhány regénye, amely a két világháború közötti magyar irodalom múlhatatlan remeke, ilyen a Gerson és neje, a Bellegarde, a Kínos ügy és A dunaparti n?. Ezeknek h?sei a magyar zsidó polgárságból, pontosan, a pesti polgárságból kerültek ki: kispolgárok, értelmiségiek, nagypolgárok. De bárhol is állnak a társadalom létráján, kivétel nélkül olyanok, akiknek élete kudarcra van ítélve. Vagy ha sikeres az életük, mint Gersoné, a nagyt?ke alázatos, s?t lelkes kiszolgálójáé, az erkölcsileg úgy elzüllik, hogy az olvasó utálkozva teszi le a könyvet. Az olvasó egyébként is örökké viszolyog, ha Zsolt-regényt olvas. Nincs ezekben az érdekes történetekben egyetlen vonzó alak sem. A polgárság bús kép? lovagja visszataszítónak rajzolja az egész polgárságot. Ha valakire ráillik a kritikai realista jelz?, a perspektívátlanság hiteles ábrázolása, akkor századunk magyar irodalmából els?sorban Zsolt Bélára illik. Sötét, naturalizmushoz közeli képekben, de biztos kez? meseszövéssel marasztalja el szemléletesen ábrázolt alakjait. Gyakori anekdotaszer? eseményeib?l kikerekedik a polgári kicsinyességek enciklopédiája. Soha senki ilyen humortalanul nem tudott anekdotázni.
De sikeres regényíró volt, ellenfelei is érdekl?dve várták regényeit, ahogy ellenségei is mindig elolvasták vezércikkeit. Élete pedig szerkeszt?ségekben és kávéházakban telt el. Kit?n?, bár fanyar cseveg? volt. Folyton éppen szerkesztett, beszélgetés közben is. Szervezte az irodalmat. Saját személyében volt a polgári baloldal.
Azután elvitték munkaszolgálatba, ahol a megalázásból és a testi szenvedésb?l az szabadította ki, hogy bíróság elé állították, és börtönre ítélték. Onnét vitték a koncentrációs táborba, ahonnét sikerült kimenekülnie és Svájcba szöknie.
Halálos betegen tért haza 1945-ben. De nem pihent. ? volt a Polgári Radikális Párt napilapjának, a Haladásnak a f?szerkeszt?je, képvisel?je lett pártjának. És közben megírta utolsó epikus nagy m?vét, a Kilenc koffer cím? önéletrajz-regényt. Ez a dokumentum voltában is fontos m?, amely újságfolytatásokban jelent meg, máig sem sorakozott könyv alakban a Zsolt Béla-regényekhez. De nagyszer? publicisztikájának válogatása is régóta adóssága a könyvkiadásnak.
1949-ben halt meg, a rég megérdemelt magas kitüntetés halálos ágyához érkezett. Azóta kevés szó esett fel?le, ha talán legjobb regénye, A kínos ügy meg is jelent új kiadásban. Az ? irodalmi emlékezetének méltó felidézése is adósságaink közé tartozik.www.mek.oszk.hu